Tegnap sírtam.
Nem egyszerűen csak elmorzsoltam egy kis nedvességet a szemem sarkában, hanem sírtam. A munkahelyem WC-jében, a nyitott ablaknál. Kint esett az eső. Több mint 4 éve sírtam utoljára, nem azért mert a sírást olyan dolognak tartom ami nem egyeztethető össze a macho férfi léttel. Nem. Azért nem sírtam, mert nem volt rá okom. Velem is történtek jó és rossz dolgok ezalatt, sokminden. De valahogy egyik sem mozdított ki abból amiről úgy hittem természetemből fakadóan a sajátom: a stabilitásomból.
Miért?
Erre próbálok választ találni ezen a blogon. Mivel az elkövetkezendő napjaimat, talán heteimet és hónapjaimat a gondolkodás fogja kitenni, úgy döntöttem leírom a gondolataimat. Hátha így könnyebb lesz.
